Úton 6/b

Helaaa:D  Megint tök boldogok vagyunk ugyanis,kaptunk még egy komiiit! Köszönjük Barbara Halasi!:)<3 
De nem is húzom tovább az időt,ugyanis *dobpergés* Sam élete folytatódik! 
Jó olvasást!
Noémi

Az utazás. Kimerítő és eseménydús nap volt a mai, a különböző érzelmek egymás kezébe adták a kilincset, ki-be járkáltak bennem. Reggel elég korán kellett kelnünk, ami nem volt könnyű, hiszen hajnali négy óráig le sem hunytam a szemem, csak izgatottan forgolódtam az panzió kemény ágyán. A hat órai kelés eléggé megviselt, két óra alvás, lássuk be, nem sok. Mikor belenéztem a tükörbe, pont úgy néztem ki, mint aki hajnalig virrasztott. Sajna semmilyen csodaszer nem segített a külsőmön, így fél hétkor totál nyúzottan álltam a panzió szobánk ajtaja előtt, kezemben a bőröndömmel, indulásra készen. -Milyen fitt valaki...-jegyezte meg Anya mosolyogva, miközben végignézett félig még alvó lányán. -Vigyázz, mert van egy kis szarkazmus a szád szélén -vágtam vissza, Anya meg elnevette magát. -Azt hiszem indulhatnánk -mondta pár perccel később, miután elkészült. -Lassan itt a taxi -mondta. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, jelezve, hogy tőlem mehetünk. Kiléptünk az ajtón, majd leadtuk a kulcsot a recepciónál. -Visszavárjuk önöket -mosolygott a recepciós. -Köszönjük -biccentett Anya udvariasan pedig szerintem úgy gondolta, hogy úgyse jövünk vissza ide, minket ne várjanak. Egy idegen férfi segítségével (aki eléggé mosolygott Anyára) kihordtuk a cuccainkat az előkertbe. -A nevem Chad Smith -nyújtotta a kezét Anya felé az ezek szerint Chad nevű fickó, miután megszabadult a súlyos cuccoktól. -Az enyém Jane -fogott kezet Anya bizonytalanul a férfivel. Feltűnt, hogy a vezetéknevét nem árulta el. -Merre utaznak? -kérdezte Chad. Most, hogy tüzetesebben is megvizsgáltam, feltűnt, hogy egész jóképű. -Londonba -felelte Anya. -Inkább tegeződjünk, rendben? -Rendben -terült szét egy elégedett mosoly az idegen arcán. -Szóval London...Mit szólnátok, ha azt mondanám, itt áll a kocsim a sarkon, szívesen eldoblak titeket a fővárosba -monda, miközben le sem vette a szemét Anyáról. -Mindjárt itt a taxi, és visz minket az állomásra. Vonattal megyünk -hebegte Anya. Szerintem kezdett megijedni. -Nem akadály -legyintett Chad. -Kifizetem a jegyeket, csak gyere velem -ragadta meg Anya csuklóját még mindig nyájas hangon. Mondjuk, időközben rólam megfeledkezett. Na mindegy. -Nem lehet. A férjem és a fiam az állomáson várnak majd minket -vetette be Anya az aduászt. A férfi fejére kiült a döbbenet, de igyekezete palástolni. -Akkor jó -váltott hirtelen át normális hangnemre. Elengedte Anya kezét, és köszönés nélkül elviharzott. Nem csoda, hogy lemondott a dologról, elvégre Anya világosan és érthetően tudatta vele hogy férjes. -Na jó, ez egy kicsit megijesztett -ismerte be Anya halkan. -Engem is -válaszoltam, aztán észrevettem, hogy a taxi bekanyarodik az utcába. -Hé, megjött a kocsi! -mutattam az autó irányába, ami lefékezett a panzió előtt. Egészen pontosan hét óra tizennyolc perckor a londoni vonat elindult. -Hát akkor viszlát Bradford -sóhajtott Anya, a következő pillanatban pedig elővette az útra készített sonkás szendvicset. Én is követtem a példáját. Rendszerű, hogy egy hosszabb úton, az indulás után pár másodperccel már kajálunk is. Az idő szinte repült. A vonaton elaludtam, és arra eszméltem fel, hogy Anya ébresztget. -Itt vagyunk. -Máris? -kérdeztem félálomban, miközben felkászálódtam, és felvettem a kabátom. A vonat egy utolsó zökkenéssel megállt. Kibámultam egy ablakon. Bradford nyugalmas kis város volt. Nem úgy, mint London. Az állomást össze-vissza rohangáló emberek lepték el, szemmel láthatóan nem is nagyon tudták, hol áll a fejük. Tipikus fővárosi csendélet. Leszálltunk a vonatról. Szememmel -t kerestem, de ők hamarabb megtaláltak. Egy nagy, erős test a karjai közé zárt, én meg rögtön beazonosítottam az illatot, és boldogan öleltem meg a bátyámat, Anthony-t. Sokáig szorongatott, aztán elengedett, és mélyen a szemembe nézett. -Üdv Londonban, Sam!
-Noémi