Meghoztam immár,a "b" részt is,ami Sam szemszögéből készült.
Jó olvasást!:))
Noémi
*Samantha*
Anya szavai sokéig csengettek a fülemben. "Nekünk kéne Londonba költöznünk." Mikor kimondta ezt a mondatot, megmagyarázhatatlan érzés vett rajtam erőt. Először leblokkoltam. Aztán átszaladt a fejemen egy gondolat, miszerint, ez az egész egy remek esély! Ha Anya mondjuk öt nappal hamarabb mondta volna ezt, tuti, hogy beállt volna a harmadik világháború...De most az életem romokban áll. És mit tesz az ember, ha kap az élettől egy nagy pofont? Jobb esetben erőt vesz magán, leporolja a ruháit, és feláll, és, mintha mi sem történt volna, folytat mindent. Ha az illetőnek szerencséje van, adódik egy lehetőség, aminek köszönhetően ezt az egészet egy új helyen folytathatja,új környezetben, új reményekkel. Miután átgondoltam az ilyen világ megváltó gondolataimat, legszívesebben táncra perdültem volna, és boldogan elkiabáltam volna magam, hogy "Rendben, nyomás a főváros, új emberek új esélyek, yeeah!". De ezt nem tehettem, két okból kifolyólag. Egyrészt Anya full hülyének tartott volna. A másik, nyomósabb ok pedig az, hogy Anya ezt a pár szót félve mondta ki. Attól félt, hogy nem akarok más városba költözni, hiszen annyira szerettem itt. Azt a reakciót várta, hogy gigantikus hisztiben törjek ki. Mert a régi énem ezt tette volna. És mindenképpen azt akartam éreztetni a külvilággal, hogy minden a régi. Nem szerettem volna, hogy Anyu végképp összezavarodjon, amiért ennyire örülök Londonnak. Így hát -bár nagyon nehezemre esett -vettem egy nagy levegő, és a jól ismert, "vihar előtti csend" hangnemet megütve, higgadtan kinyögtem:
-Ezt nem teheted velem! -az érzelmi zsarolás nem szép dolog, de régebben gyakran alkalmaztam.
-Nézd, Sam, megértelek! De megannyi indok van, amiért el kell költöznünk -kezdte Anya. Igencsak érdekeltek az indokok, de tudtam, hogy a régi Samantha Shelton mit sem törődve a magyarázkodással, felcsörtetne a szobájába, és ki sem jönne onnan amíg Anya meg nem enyhül, és elveti az ötletet. Tettetett idegességgel megráztam a hajam, és a lépcső felé indultam.
-Hé, Samantha várj már! -kiáltott utánam Anya, de én nem bújtam ki a szerepemből, így felé sem fordultam. Pedig úgy szerettem volna megölelni, és azt mondani, hogy menjünk, vár Európa egyik leghíresebb városa! De makacsul tartottam magam az eszméhez, miszerint ezzel csak Anya javára teszek. A fölső emeletre érve Anya még mindig utánam baktatott, de nem tudta elkapni a csuklóm, pedig jól tudom, hogy ezt szererette volna. Bevágtam magam után a szobám ajtaját, és lehuppantam az ágyra. Hanyatt vetettem magam, és elgondolkodva bámultam a plafont. Aztán egyre gyakrabban, és egyre nagyobbakat pislogtam. Egészen addig, míg végleg le nem csukódott a szemem. Elaludtam.
Nem tudom, mikor ébredtem fel, de már sötét volt. Felkapcsoltam a villanyt, és a szobámban lévő tükörbe néztem. Nem lepődtem meg. Azt láttam benne, aki vagyok. Egy tanácstalan, szerelmes tinilányt. Abban a pillanatban tényleg csak annyi voltam. Erőt vettem magamon, és lementem a konyhába. Tudtam, hogy véget vethetek a színjátéknak, hiszen soha nem voltam haragtartó.
-Mit csinálsz? -kérdeztem Anyától, miközben leültem az asztalhoz.
-Ebédet. Mármint vacsorát. Szóval érted...-hebegte Anyu, látszott, hogy kissé tart a hisztirohamomtól.
-Nyugi, már lenyugodtam -fura érzés volt ezt mondani, hiszen eleve nem is voltam mérges. -Ha Londonba kell költöznünk, költözzünk! -mondtam a lehető legtermészetesebb mosolyommal, Anya pedig megkönnyebbülve hozzám lépett.
-Te jó ég Samantha, de örülök, hogy már nem vagy olyan mérges! -sóhajtott fel, miközben szorosan magához ölelt.
-Nem is voltam annyira kiakadva...Csak olyan váratlanul jött -feleltem.
-Kicsim, én mindig a legjobbat akarom nektek! Neked is, Anthony-nak is, és apádnak is. Azzal, hogy Londonba költözünk, újra együtt lehet a család. Thony ott tanul, John a hercegnek szolgál, én kaptam remek munka lehetőséget, Londonban is van iskola számodra. Nem áll meg az élet, Sam! Csak együtt folytatjuk. Együtt, az egész család -vigasztalt Anya, pedig valójában nem volt szükségem vigasztaló szavakra. Minél többet beszéltünk Londonról, annál jobban vágytam oda. Még aznap összepakoltam azokat a dolgaimat, amikre nem lesz szükségem az elkövetkezendő másfél hétben, amíg nem cuccolunk Londonba. Egyáltalán nem voltam álmos, hiszen most ébredtem fel. Bekapcsoltam egy Green Day számot, és újra a tükörbe néztem. Most nem ugyanaz a lány nézett vissza a tükörből. A tükörképem még mindig fülig szerelmes volt, de ezúttal szétterült az arcán valami, ami az egész összképet feldobta: egy reményteli, boldog mosoly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése