Heey Mindenki!:) Itt van Samantha alakuló életének egy új napja. Hát nem kihagyhatatlan?:D Görgess és olvass;)
Ma reggel furcsa, szorító érzéssel a mellkasomban ébredtem. Az utolsó nap. Huhh...Elfordítottam a fejem, hogy megnézzem hány óra van. A reggeli sötétségben nehezemre esett leolvasni a számokat a digitális óráról. Hat óra húsz. Még van időm felkészülni a mai napra. Újra a plafonra néztem. Mostanában kedvelt tevékenységem lett a mennyezet fixírozása. Rájöttem, hogy így lehet a legjobbakat filozofálni. Talán ma látom utoljára a "barátaimat". Talán ma látom utoljára Adam-et, amint Carly kezét fogva sétál a folyosókon, és magára vonzza minden lány tekintetét. Talán soha többet nem találkozok Zain-nel. Érdekes dolgok ezek. Mert, ahogy belegondoltam az elmúlt 2 évemre a suliban ráébredtem valamire. Mindent utálok az itteni sulimból. Mindent, kivéve egy dolgot. És hogy ki az? Zain Malik. Meglehet, sőt, biztos, hogy ez most így furán hangzott. Hiszen az ember évekig rászáll egy ártatlan srácra aki senkit sem bántott, porig alázza, és mikor már nincs lejjebb, rádöbben, hogy mégis ő az egyetlen, akiből a legkevésbé sincs elege. Mindenesetre valamit elhatároztam: nem fogok másként viselkedni ma senkivel. Utolsó nap, minek? Már úgy sem változtathat a mai viselkedésem a csúnya tényen, miszerint a régi énem szánalmas volt. Illetve, van valami, amin mégis igyekszek változtatni. Az Adam-mel való kapcsolatom. Elmondhatatlanul elegem van abból, hogy miközben a házi modellje kezét fogja, engem is csábítgat. Te jó ég, hogy eshettem én bele egy ilyen emberbe...? Hirtelen kiábrándultam mindenből és mindenkiből. Az igazán nagy meglepetés az volt a számomra, ami a suliban várt. Miután mosolygós, dalolászós búcsút vettem Anyától, rájöttem, hogy valószínűleg le késem a buszt. A megérzésem be is vált, a sárga jármű az orrom előtt húzott el. Megsemmisülten álltam a megállóban, aztán elnevettem magam a helyzet abszurditásán. Evidens, hogy soha nem késem le a buszt, az utolsó nap meg sikerül összehoznom...Ez is csak én lehetek. De ma semmi sem szeghette kedvem. Kissé sietős tempóra váltottam föl lassú, kényelmes lépteimet, és boldogan indultam el a gimi felé. Húsz perc séta után a suli udvarára léptem. De valami hiányzott. Hol van a bandám? Ezek szerint csak akkor várnak meg, ha együtt jövünk a sulibusszal. Király. Magányosan a kapu felé vettem az irányt, miközben a piros kocsiból kikászálódó Zain-t figyeltem. Mikor észrevett engem, láttam a rémületet kiülni az arcára, és talán azt remélte, hogy ha hátat fordít nekem, nem veszem észre. Fantasztikus. Fél tőlem. Mindenképpen felírom a lábjegyzetbe, hogy Londonban nem fogom hagyni, hogy az emberek berosáljanak a jelenlétemtől. Az osztályomba érve az emberek köszöntek. Aztán mindenki folytatta, amit csinált. Öhh...oké. Ezek szerint senki nem kapta meg a körüzenetet, amiben leírtam, hogy mi a nagy helyzet.
-Hello! -köszöntem. -Milyen érdekes, ez az utolsó napom itt -mondtam, szinte magamnak.
-Ja, fura -a többiek ezzel lerendeztek, aztán mindenki sztorizgatott tovább.
-Hiányozni fogtok -hazudtam, előre várva a reakciót. A többiek bólintottak egyet, néhányan benyögték, hogy "te is", de nem nyújtottak túl hihető alakítást. Mondjuk, nem is nagyon vártam mást a sok jófej haveromtól...Pff. Ez van. A suliban egy ember volt, akit láthatóan tényleg megrémített hogy holnap már nem jövök suliba. Adam. A fenébe, bárcsak ne ő lett volna! Egész nap a sarkamban lógott, és velem jó pofizott, amivel sikerült kiérdemelnem, hogy minden lány irigyen pillantgasson felém. Egye fene, utolsó nap! Ebéd után beugrottam a hivatalba, mert voltak mindenféle iratok ,amiket alá kellett írni, tisztázni kellett, stb. Ezután végre hazaértem. Otthon Anya fogadott, egy fakanállal a kezében. Szeretném tudni, minek kellett neki a főzőeszköz, mert kaja nem volt...:) Na mindegy. Este összepakoltunk. Mindent. Bár csak holnap után utazunk, a holnapi napot nem akartuk pakolással tölteni. Akkor már jönnek a költöztetők, meg ilyenek. Éjfél előtt öt perccel bújtam ágyba. A plafon tanulmányozása közben elfogott egy érzés, mi szerint lezárult egy szakasz az életemben. Felesleges a múlton tépelődni, hisz nem lehet rajta változtatni, nincs hibajavító a kezünkben, amivel ki lehetne csinosítani. A jövőn meg minek gondolkozzak? Ki tudja, mi lesz? Még a következő perc is tartogathat meglepetéseket, nem hogy egy új város. Nem tudtam magam hova tenni. A szobám kifosztott üressége jól tükrözte az ürességet, amit legbelül, a boldogság és remény mögött éreztem.
Elég sablonos és tömör lett, de azért remélem valamennyire élvezhető volt. Sajna fél tizenegykor nem fut többre.
Noémi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése