Új város, új élet 2/b

Tádáááááá meghoztam a 2. fejezet "b" részét is:) Ha kíváncsi vagy, hogyan szövődnek a szálak Sam életében, már kezdheted is az olvasást;)

Álmomban láttam, ahogy sétálgatunk egy tengerparton. Fogtuk egymás kezét, éreztem, ahogy meleg ujjai fogságba ejtik az én ujjaimat. Átkarolt. Éreztem, ahogy izmos karja hátulról betakar engem, mint egy takaró. A világ legtökéletesebb takarója.
-Drágám! Már tíz perce kiabálok, kelj fel, de rögtön! -már megint Anya szokásos hangja. 6 óra negyven volt, tényleg ideje lett volna már felkelnem. De nem mozdultam. Csak feküdtem az ágyamban, a plafont bámulva megpróbáltam felidézni a csodás álmot, melynek másik szereplője természetesen Adam volt. Ki más?

Már két napja annak, hogy Adam járni kezdett a gyönyörű évfolyamtársunkkal, Carly Adamsonnal. Tökre passzolnak. A leírhatatlanul helyes Adam és a leírhatatlanul szép Carly. Anya benyitott a szobámba, leült az ágyamra és simítgatni kezdett a paplanon keresztül. Álmosan kimásztam az ágyamból, hogy elkezdjem a napot.
-Mi van veled, Sam? -kérdezte Anya jóval később, indulás előtt, miközben a cipőmet húztam.
-Mire gondolsz? -persze pontosan jól tudtam, mire gondol, de a kérdéssel nyertem még egy kis időt, hogy kitaláljak valamit. Anya nem is tud Adam-ről.
-Hát...eddig mindig olyan könnyűek voltak a reggelek. Könnyen kikászálódtál az ágyadból, reggel dalolászva jártál fel s alá a házban. És most...tegnap betegséget színleltél, és...
-Tényleg beteg voltam! -vágtam közbe, kihangsúlyozva a "tényleg" szót.
-Ugyan már, Sam! Tudom, hogy csak szimuláltál -na jó, ebben igaza volt. De kinek van kedve suliba menni ilyen körülmények közt? Lehajtottam a fejem, Anya pedig folytatta:
-Ma se akartál felkelni. Mi van veled?
-Mennem kell Anya! -mutattam a faliórára, és sikerült kikerülnöm a választ.
-Szia, Sam! Szép napot! De szeretném, ha elgondolkoznál egy kicsit, és megpróbálnál megoldást találni a problémádra. Ha nem megy, majd segítek. De nem vagy ugyanaz, és ez nagyon zavar.
-Rendben. És köszi. Szia Anya! -köszöntem el. Anya fején találta a szöget. "Nem vagyok ugyanaz". De egy kicsit azért tévedett. Nem én változtam meg, hanem az életem. Illetve minden ugyanaz, kivéve két dolgot. A reggeli chatelések Adammel elmaradtak, most már Carly-val írogat. Na meg persze egyre kevesebbet vagyok vele. Tegnap még velünk ebédelt, de ma az ebédlőben külön asztalnál láttam, mikor beléptem a menzára. Természetesen Calry bandájával üldögélt, és nagyokat nevettek. Adam még csak nem is intett nekem. Miután megkaptuk a kajánkat az ebédlőben, a szokásos asztalunkhoz ültünk a haverjaimmal: a legnagyobb asztalhoz. Tudom, hogy minden diák kipróbálná, milyen lehet itt ülni. Látom a szemükben a kíváncsiságot, a vágyat a menőség iránt. De most szívesen cserélnék valamelyikükkel, csak hogy igazi barátaim lehessenek. Mert bármily szomorú, itt, a menők világában mindenki hátba szúr mindenkit. Ilyen dolgokon gondolkodtam, mikor belépett az ebédlőbe Zain. Szegény, jóformán még be sem tette a lábát, máris fejen találta négy alufólia labda. A haverjaim azonnal felálltak, és alázni kezdték a srácot.
-Te nem is jössz, Sam? -kérdezte a barátnőm, Alisha, mikor észrevette, hogy én ülve maradtam.
-Most nem, de innen figyellek benneteket -próbáltam kedves mosolyt varázsolni az arcomra. Alisha kacsintott egyet, majd gúnyolni kezdte Zain-t. Csak bámultam, csak bámultam Malik-et. A falnak vetett háttal állt, és félénken forgatta a szemeit menekülő útvonal híján. Ahogy néztem őt, arra gondoltam, hogy egy kicsit nagyobb haj kéne neki, abba egy kis zselé, menőbb ruhák, egy kis humor, valami menő stílus, és...tádá! Íme a srác aki majdnem olyan tökéletes, mit Adam. De aztán észrevettem magam, és elszörnyedtem. Te jó ég! Azon filózok, hogy a suli legcikibb fiúja akár helyes is lehetne... Ez irtó gáz. Felpattantam az asztaltól, felkaptam a táskám, és elindultam hazafelé. Ahogy kifelé mentem az ebédlőből, mindenki kedvesen mosolygott, és elköszönt tőlem, valamint szép délutánt kívánt. Bizonyos előnyei azért vannak a menőségnek. Otthon Anyát a konyhában találtam. Azt hittem, jön a pszichológus dumájával, ehelyett azonban csak annyit kérdezett:
-Neked nem hiányzik Anthony? -Anthony? A Londonban élő bátyám? Thony? Hogy ne hiányozna, hiszen gyakorlatilag ő a legjobb fiúbarátom.
-Dehogyisnem! -vágtam rá, mintha ez tök alap lenne. -Mért, hazajön Bradfordba? -kérdeztem lelkesen.
-Nem egészen -rázta meg a fejét Anya, majd kissé félénken a szemembe nézett. -Nekünk kéne Londonba költöznünk...

Noémi

Új város, új élet 2/a

Éééés itt van a 2. fejezet "a" része, azaz Rachel élete folytatódik:) Remélem, tetszik majd:)



A suli szokott módon telt, nem volt ma semmi extra. De mikor hazaértem...na mindegy, csak szépen, sorjában. Ahogy beléptem a házunk kapuján, rögtön letámadott a három kutyám, Roxy, Kormi és Mancsi. Boldogan simogattam meg őket, hiszen imádom a kis drágákat. Egyszer csak egy idegesítő, sikító hang
csapta meg a fülem; a húgom észrevette, hogy hazaértem. Eddig minden olyan volt, amilyen lenni szokott. Eddig. Ami a házban várt, az kizökkentett ebből az érzésből. Mindig mikor hazaérek, megnézem magam az előszobai tükörben. Csak hogy tudjam, hogy festettem egész nap. Ma is így tettem volna, ha a tükör nem hiányzik a falról. Egy kabát sem volt a fogason. Minden cipő elpakolva. Az előszobai szekrény sem volt sehol. Egy rövid és egyszerű kérdés fogalmazódott meg bennem: "Most mi a fene van???". Lepakoltam, és bementem a nappaliba. Az egész szoba üres...Csak hatalmas kartondobozok, teledobálva ruhákkal. Az egész olyan...költözésszerű volt. A konyhából a kávé semmivel össze nem téveszthető illata szivárgott ki, majd ismeretlen férfi hangok törték meg a csendet. Nem értettem miről beszélnek, mert az ajtó csukva volt. A húgom ott állt a kulcslyuknál, és homlokát ráncolva hallgatózott. Megfordult a fejemben, hogy én is odamegyek hallgatózni, de végül úgy döntöttem, nem finomkodom. Arrébb tettem a tesómat, és nagy robajjal kirántottam az ajtót. Hevesen becsörtettem a konyhába, majd a csap mellett megálltam. Tökre úgy éreztem magam, mint egy kommandós, de ez most nem számít. Anya az asztalnál ült, Apa mellett. Velük szemben három izmos, kopasz, tetkós férfi. Mindannyian kérdőn néztek rám, közben pedig a tesóm próbált észrevétlenül, -szokásától eltérően- halkan belopózni a konyhába. Végül Apa törte meg a csendet.
-Öhh...Szia Rachel! -bizonytalanul elmosolyodott, és próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Én nem viszonoztam a gesztust.
-Mi a fene folyik itt? Hol a tükör? Hol vannak a bútorok? Mik azok a dobozok a nappali közepén? Ki ez a három...khm...úriember? -csak hagytam, hogy a kérdések kitörjenek belőlem.
-Rachel, én...itt nőttél fel...és most az a helyzet, hogy...-kereste Anya a szavakat, de nem találta. Helyette az egyik férfi a három közül -később Brad-nek ismertem meg- belekortyolt a kávéjába, és mindent elmesélt.
-Rachel! Mint bizonyára tudod, ez a nagymamád háza volt. A telek az övé. A ház az övé. Ezzel tisztában vagy? -kérdezte, mire bólintottam. Brad folytatta: -A nagymamád sajnos már 3 éve nincs köztünk. Ezt is tudod. Van azonban valami, amiről nem tudsz, és a szüleid is tegnap tudták meg. A nagymamád hatalmas adósságot hagyott rátok, ami a tegnap folyamán derült ki. Bizony, szomorú ügyben járunk itt, de le kell foglalnunk a házat.
-Kifizetjük az adósságot! -vágtam rá gondolkodás nélkül, mire anyáék lehajtottak a fejüket.
-Nem tudjuk -mondta Apa. Még soha nem láttam ilyen szomorúnak. -Túl nagy adósság. Nem tudjuk kifizetni.
-Van megtakarított zsebpénzem, nem is kevés! -kiáltottam fel.
-Drágám, az semmi! Nem pár fontról beszélünk itt. Sokkal többről -világosított fel elhaló hangon Anya, miközben kicsordult a szeméből egy könnycsepp. -Meg kell értened...ez a ház már nem a miénk -szipogta Anya, mire én lerogytam az egyik üresen maradt székre. Azt hittem, ez egy álom. Vagy egy szívatós műsor. De tévedtem. A három fickó némi csend után felállt, és figyelmeztettek minket, hogy legfeljebb hét munkanapon belül el kell hagynunk a házat. Ezután távoztak. A húgom, anyáék és én magunkra maradtunk a bánatunkkal. Na meg a nagy kérdéssel: "Hova fogunk ezután költözni, mi lesz velünk?" A válasz végül Apa fejéből pattant ki. Összecsomagolunk mindent, és pár napon belül repülőre szállunk, hogy új életet kezdjünk az ország fővárosában...Londonba.

Réka