Úton 6/b

Helaaa:D  Megint tök boldogok vagyunk ugyanis,kaptunk még egy komiiit! Köszönjük Barbara Halasi!:)<3 
De nem is húzom tovább az időt,ugyanis *dobpergés* Sam élete folytatódik! 
Jó olvasást!
Noémi

Az utazás. Kimerítő és eseménydús nap volt a mai, a különböző érzelmek egymás kezébe adták a kilincset, ki-be járkáltak bennem. Reggel elég korán kellett kelnünk, ami nem volt könnyű, hiszen hajnali négy óráig le sem hunytam a szemem, csak izgatottan forgolódtam az panzió kemény ágyán. A hat órai kelés eléggé megviselt, két óra alvás, lássuk be, nem sok. Mikor belenéztem a tükörbe, pont úgy néztem ki, mint aki hajnalig virrasztott. Sajna semmilyen csodaszer nem segített a külsőmön, így fél hétkor totál nyúzottan álltam a panzió szobánk ajtaja előtt, kezemben a bőröndömmel, indulásra készen. -Milyen fitt valaki...-jegyezte meg Anya mosolyogva, miközben végignézett félig még alvó lányán. -Vigyázz, mert van egy kis szarkazmus a szád szélén -vágtam vissza, Anya meg elnevette magát. -Azt hiszem indulhatnánk -mondta pár perccel később, miután elkészült. -Lassan itt a taxi -mondta. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, jelezve, hogy tőlem mehetünk. Kiléptünk az ajtón, majd leadtuk a kulcsot a recepciónál. -Visszavárjuk önöket -mosolygott a recepciós. -Köszönjük -biccentett Anya udvariasan pedig szerintem úgy gondolta, hogy úgyse jövünk vissza ide, minket ne várjanak. Egy idegen férfi segítségével (aki eléggé mosolygott Anyára) kihordtuk a cuccainkat az előkertbe. -A nevem Chad Smith -nyújtotta a kezét Anya felé az ezek szerint Chad nevű fickó, miután megszabadult a súlyos cuccoktól. -Az enyém Jane -fogott kezet Anya bizonytalanul a férfivel. Feltűnt, hogy a vezetéknevét nem árulta el. -Merre utaznak? -kérdezte Chad. Most, hogy tüzetesebben is megvizsgáltam, feltűnt, hogy egész jóképű. -Londonba -felelte Anya. -Inkább tegeződjünk, rendben? -Rendben -terült szét egy elégedett mosoly az idegen arcán. -Szóval London...Mit szólnátok, ha azt mondanám, itt áll a kocsim a sarkon, szívesen eldoblak titeket a fővárosba -monda, miközben le sem vette a szemét Anyáról. -Mindjárt itt a taxi, és visz minket az állomásra. Vonattal megyünk -hebegte Anya. Szerintem kezdett megijedni. -Nem akadály -legyintett Chad. -Kifizetem a jegyeket, csak gyere velem -ragadta meg Anya csuklóját még mindig nyájas hangon. Mondjuk, időközben rólam megfeledkezett. Na mindegy. -Nem lehet. A férjem és a fiam az állomáson várnak majd minket -vetette be Anya az aduászt. A férfi fejére kiült a döbbenet, de igyekezete palástolni. -Akkor jó -váltott hirtelen át normális hangnemre. Elengedte Anya kezét, és köszönés nélkül elviharzott. Nem csoda, hogy lemondott a dologról, elvégre Anya világosan és érthetően tudatta vele hogy férjes. -Na jó, ez egy kicsit megijesztett -ismerte be Anya halkan. -Engem is -válaszoltam, aztán észrevettem, hogy a taxi bekanyarodik az utcába. -Hé, megjött a kocsi! -mutattam az autó irányába, ami lefékezett a panzió előtt. Egészen pontosan hét óra tizennyolc perckor a londoni vonat elindult. -Hát akkor viszlát Bradford -sóhajtott Anya, a következő pillanatban pedig elővette az útra készített sonkás szendvicset. Én is követtem a példáját. Rendszerű, hogy egy hosszabb úton, az indulás után pár másodperccel már kajálunk is. Az idő szinte repült. A vonaton elaludtam, és arra eszméltem fel, hogy Anya ébresztget. -Itt vagyunk. -Máris? -kérdeztem félálomban, miközben felkászálódtam, és felvettem a kabátom. A vonat egy utolsó zökkenéssel megállt. Kibámultam egy ablakon. Bradford nyugalmas kis város volt. Nem úgy, mint London. Az állomást össze-vissza rohangáló emberek lepték el, szemmel láthatóan nem is nagyon tudták, hol áll a fejük. Tipikus fővárosi csendélet. Leszálltunk a vonatról. Szememmel -t kerestem, de ők hamarabb megtaláltak. Egy nagy, erős test a karjai közé zárt, én meg rögtön beazonosítottam az illatot, és boldogan öleltem meg a bátyámat, Anthony-t. Sokáig szorongatott, aztán elengedett, és mélyen a szemembe nézett. -Üdv Londonban, Sam!
-Noémi

Happyvan:33

Huh hát sziasztok!:)) Nagyon boldogok vagyunk,ugyanis megkaptuk az első hozzászólásunkat!*-* Ami,hát nagyon pozitív!:)) Köszönjük Kittykhe!:33 <3 (http://the-zouis-story.blogspot.hu/2013/04/uton-6a.html#comment-form) Nagyon,jólesett,eléggé feldobta a napomat:)) És ami miatt még boldogabb vagyok az ez: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=365355823574574&id=234229590020532 csodás kritikát kapott a blog,és ez csak egy a sok közül!:)) KÖSZÖNJÜK!<33
Mellesleg,olvasni van kedvem,szóval aki olvasta ezt a bejegyzést,az megtenné,hogy belinkeli nekem a saját blogját,vagy esetleg a kedvencét?:DD OlVASNÁM^^

Szóval,akkor legyen szép napotok manóim!:* <3 Puszii
Réka és Noémi

Úton 6/a

Haliii!:33 Megjöttem,mivel Rachel élete folytatódik!
Most csak ennyi köszöntőbeszédet tudtam írni,de mindegy itt nem is ez a lényeg,hanem az,hogy Rachel élete hamarosan megkezdődik Londonban!
Jó olvasást manóók!:* 

Reggel a bútorszállító kocsi hangja ébresztett. Kinyitottam a szemem,és rádöbbentem,hogy itt a vége. Lezárul egy szakasz az életembe,és megkezdődik egy új. Egyik felem ki akarta próbálni az új lehetőségeket,míg a másik görcsösen kapaszkodott a régi életembe. Tarába,Dannba,a suliba,egyszerűen csak az életembe. Mármint a VOLT életembe. Mert most egy egészen új kezdődik,méghozzá Londonban. És én ezt az új életet mindenképpen ki akarom próbálni,így hát kikászálódtam az ágyamból és a fürdő felé indultam. Mikor rátettem a kezemet a kilincsre,sírdogálást hallottam kiszűrődni a húgom szobájából. Különös.-gondoltam. Lily szobájához siettem,majd beléptem rajta. A földön egy kis kupac sírdogált.
- Lily?-suttogtam,majd közelebb mentem hozzá-...jól vagy?
Lily nem válaszolt. Hirtelen felugrott,és szorosan átölelt,majd zokogni kezdett.
- Nem akarom itt hagyni a sulit! Sem Doncastlet!- mondta bőgve. Pizsamája szinte már átázott a könnyeitől.
- Nem hagyunk itt semmit.-nyugtatgattam Lily-t,de közben éreztem hogy nekem is megerednek a könnyeim.- csak..csak egy új életet kezdünk..muszáj.- mondtam két hüppögés közepette,majd felkaptam Lily-t és a fürdőbe vittem.
- Mosd meg az arcod,ha nem akarod,hogy ilyen csúnya kisírt szemed legyen.- mondtam neki,majd sietve otthagytam. Nem akartam,hogy lássa,hogy sírok. Erősnek kellett maradnom a kishúgom előtt.
Felöltöztem,majd minden ruhám és emlékem elpakoltam a bőröndömbe. Még utoljára körülnéztem a szobámba,és szomorúan vettem tudomásul,hogy rideg és kellemetlen a cuccaim nélkül. Miközben kimentem a szobámból,még utoljára végighúztam a kezem a falon. Azon a falon,amit még tavaly festettünk át halványbézsre,mondván,hogy úgy is még jó sokáig ebben a házban fogunk lakni.
 Hirtelen megakadt valamin a szemem. Egy képkeret feküdt a földön. Közelebb mentem hozzá,és szemügyre vettem a képet. Én,Dan és Tara voltunk rajta,szorosan átkarolva egymást. A képre valami rácsöppent. Letöröltem,de hiába. A könnyeim,az emléközön hatására,amit ez a kép keltett bennem,folyni kezdtek. Fogtam a képet és begyömöszöltem a táskámba. Hiányozni fogtok..- gondoltam,mert eszembe jutott Tara és Dan. De indulnunk kellett. Még egyszer körbenéztem a szobámban,majd a kilincsre tettem a kezem és kiléptem. Óvatosan húztam be magam után az ajtót,és lassan lesétáltam a lépcsőn.
Lent már minden el volt pakolva,a ház üresen tátongott. Szomorúan léptem ki az ajtón. Kint már várt rám a család. Lily kisírt szemmel,Anya lehajtott fejjel,Apa pedig fájdalmas arccal várta,hogy elinduljunk,és egy egészen új életet kezdjünk Londonban. Távol innen,az otthonunktól.
Odamentem hozzájuk és szorosan megöleltük egymást,majd mindannyian a házra néztünk. Nem az otthonukra..csupán egy házra.
Hirtelen valaki ráugrott a  hátamra. Rögtön tudtam,hogy ki az..
- Rachel! Hiányozni fogsz.- motyogta fájdalmas hangon, Tara a fülembe.
- Te is nekem Tara!-mondtam zokogva,és átöleltem a barátnőmet.
Kb.10 percen keresztül,szorosan öleltük egymást,aminek Anya "vetett véget".
- Rachel,itt az idő indulni.-mondta.
Még utoljára szorosan megöleltem Tarát,majd könnyeimmel küszködve beültem a taxiba.
Sírva integettem,a szintén síró Tarának,egészen addig,amíg ki nem fordultunk az utcánkból.
Kb.fél óra múlva kiértünk a reptérre. Kisírt szemekkel néztem körbe. Mindenhol rohanó embereket láttam,és egypár zokogó arcot is kiszúrtam a tömegbe. Lehet,hogy ők is költöznek? Vagy csak valamit maguk után kell hagyniuk,akárcsak nekem? Kitudja..lehetséges.- ezek a gondolatok cikáztak a fejembe,aztán hirtelen belém hasított a felismerés,hogy Dan nem is jött el,hogy elköszönjön tőlem. A könnycseppjeim ismét végigfolytak az arcomon. Fájt,hogy Dan még csak annyira sem méltatott,hogy elköszönjön tőlem. Talán azt gondolta,hogy azzal a bizonyos csókkal letud mindent? Hát nem jól gondolta.
- Gyere Rachel,indul a gépünk.-mondta Apa. Lenéztem a kezemet szorongató Lily-re,aki az "indul a gépünk"  után,még erősebben markolászta a kezem.
Lassan mentünk a Londoni járat felé. Tudtam,ha felszállunk erre a gépre,akkor onnan nincs visszaút. De nem bírtam ez ellen semmit sem tenni. Nehézkesen felraktam az első lépcsőfokra a lábam,majd komótosan felsétáltam a repülőre.
Ott ledobtam magam a számunkra kijelölt ülésre majd benyomtam Rihanna-Stay-ét. A gép felszállt.
Innen már nincs visszaút...

Réka

Búcsúzás 5/b

Szép jó reggelt/napot/estét!:))) Meghoztam az ötödik fejezet második részét is. Még annyi, hogy volt egy vélemény, miszerint a fiúknak már képbe kellett volna kerülniük komolyabban is, mivel ez egy 1D-s fanfiction. Valamilyen szinten egyetértek ezzel, de annak érdekében van ilyen hosszú bevezető rész, hogy később az összefutó szálakat előkészítse, na meg túl közönséges lenne rögtön a One Direction-nel kezdeni. De ez csak az én véleményem:) Annyit azért ígérhetek, hogy nem sokára komolyabb szerepet is kapnak a fiúk. Aztán majd kiderül, hogy hogy alakul az egész mizéria...Mindenesetre olvasd el az ötödik fejezetet is, ha érdekel a sztori;)

Ma reggel egy hosszú, kellemes éjszakából (nem félreérteni!) ébredtem fel. Jót aludtam, és egyszer sem ébredtem fel ,ennek köszönhetően nem emlékszem az álmaimra. Ki tudja, talán jobb is. Ahogy kipattantak a szemeim, rögtön megláttam a plafont. Most nem filozofáltam, mert attól féltem, hogy beleszeretek az itthoni mennyezetbe, és nem akarok költözni. Jó, ez így elég furán hangzik, de amúgy a bradfordi otthonunkat tényleg nagyon csíptem. A ház az egyetlen dolog ami hiányozni fog. Szóval kireppentem az ágyamból, rekord idő alatt felöltöztem, és beágyaztam. A fürdőben találkoztam az éppen fogat mosó Anyával. Miközben én letisztítottam az arcom (fontos a pattanások és a miteszerek ellen), befejezte a tevékenységet, és halkan megkérdezte:
-Izgulsz?
-Szerintem ilyenkor alapvető, hogy van az emberben egy kis drukk. De csak annyi, amennyi egészséges -mosolyogtam, Anya pedig lassan bólintott.
-Huhh, akkor te nem azt érzed amit én -felelte. -Olyan, mintha egy csomó bogár kereskedelmi útvonalnak használná a hasamat és a mellkasomat -bökte ki az érdekes megfogalmazást, én meg felnevettem a fura példa hallatán. Hogy is gondolhattam, hogy nincs senkim? Hiszen itt van Anya, aki szeret, én is szeretem, és ő a legjobb barátnőm. Talán ez ilyen korban már nem teljesen normális, de ki a fenét érdekel?
-Lassan jön a taxi, szóval be kéne pakolni még pár cuccot, amit eddig nem raktunk el. Például fésű, fogkefe, arctonik, ilyesmik... -váltott témát Anya. Engedelmesen bepakoltam az apróságokat a bőröndbe, majd kihordtuk a táskákat a kertbe, és vártuk a taxi megérkezését. A taxi el visz minket egy szállóba, ahol ma éjjel alszunk. Csak holnap szállunk fel a londoni vonatra, mivel akkor áll majd készen a megvásárolt házunk a beköltözésre. Visszanéztem a régi otthonunkra. A ház kihalt volt és üres, pont úgy nézett ki, mint ahonnan most költöznek ki. Éreztem, hogy a szememből ki szeretne csordulni egy könnycsepp, de visszatartottam. Tudtam, hogy ha ezt az egyet hagyom legördülni, jön vele a többi is. Nem akartam, hogy Anya sírni lásson. Hirtelen egy szürke kocsi parkolt a házunk előtt.
-Ez lenne a taxi? -kérdeztem. Az autó ablakai be voltak sötétítve, így nem láttam, ki ül az utastérben. Az egész kocsi olyan...nemtaxisan festett. Mert nem is taxi volt. Kinyílt az anyósülés oldalán lévő ajtó, a kocsiból pedig Adam mászott ki.
-Mit keresel itt? -léptem hozzá, Anya meg értetlenül figyelt.
-Neked is szia! -köszönt Ad szemtelenül.
-Menj el, mert anyum megállás nélkül kérdezgetni fog rólad, és el akarom kerülni a kínos szitukat -sziszegtem alig hallhatóan.
-Nekem is nagyon hiányozni fogsz -vigyorgott Adam, majd felém lépett, azzal a szándékkal, hogy megöleljen. Egy pillanatra, mikor megütött a fiú jól ismert illata, majdnem kitártam a karjaimat, viszonozva a gesztust. De végül nem tettem meg. Amikor már egész közel került hozzám, a mellkasára helyezve két kezemet eltoltam magamról. Vagyis megpróbáltam eltolni magamtól. De hiába. Adam szálkás, jó kiállású srác, meg sem bírom mozdítani, ha megfeszíti izmait. Egy minutumra megtorpant, elröhögte magát aztán megölelt.
-Na tessék, fáj, hogy a legjobb barátom voltál, és hiányozni fogsz? Fáj, hogy megöleltelek? -susogta fülembe. Ekkor megint úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok. De valójában már nem voltam az. Csak a régi emlékek befolyásoltak. Mindenesetre nehéz volt megállni, hogy ne csókoljam meg, pedig tudtam jól, barátnője van.
-Ölelgesd a barátnődet! -bújtam ki erős karjai fogságából. Úgy terveztem, hogy a hangom majd határozottan és magabiztosan cseng. Aha, majdnem. Erőtlen és bárgyú hangnemben nyögtem ki a mondatot.
-Igazad van -lépett el tőlem Adam, aztán utoljára a szemembe nézett. -Szia Sam! -csak ennyit mondott, aztán visszaült a kocsiba. Ahogy becsukódott az autó ajtaja, a sofőr gázt adott és a kocsi elviharzott. Benne Adammel, és minden érzésemmel iránta.
-Kicsim, itt a taxi -figyelmeztetett Anya. Kicsit elbambultam, így nem vettem észre, hogy megjött a kocsi.
-Gondolom kíváncsi vagy, mi volt ez az egész -tippeltem, miközben bepakoltuk a bőröndöket a csomagtartóba.
-Maradjon a ti titkotok -vonta meg a vállát Anyu, és láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Éreztem, hogy nem fogja firtatni a témát. Mert tudta, hogy nem szeretnék róla beszélni, és felesleges is, hiszen vége van ennek a szakasznak az életemben.
-Köszönöm -feleltem hálásan, majd beültem a taxi hátsó ülésére. A volán mögött ülő morcos taxis nem foglalkozott azzal, hogy nehéz megválni az otthonunktól. Kíméletlenül beindította a motort. Bevallom, nem volt olyan szívszaggató az egész, mint amilyenre vártam. De nem volt könnyű, mert megint felbukkant az az üresség a jó érzések árnyékában. Még sokáig bámultam ki a hátsó ablakon, noha már rég kifordultunk az utcánkból. Nem csak a házat hagytuk ott. Sokkal, de sokkal többet annál...

~Remélem, tetszett:))) -Noémi

Búcsúzás 5/a

Sziasztok! Reméljük tetszik a blog,és eléggé leköt titeket..:)) Jó arra gondolni,hogy valaki talán, tűkön ülve  várja a folytatást!:)) Bár ez csak ábránd,de reméljük hamarosan nem csak az lesz;)
Na mindegy,jó olvasást,Rachel élete folytatódik! (bocsi,hogy rövidke lett)

*Rachel*

A nagy durcizásban, valószínűleg elaludhattam,ugyanis arra keltem,hogy valaki erőteljesen nyomja odalent a csöngőt.
Mindegy,majd anyu kinyitja,engem nem érdekel akárki jöhet.-gondoltam,és újra a párnába fúrtam a fejem.
 - Racheeeel,édesem! Téged keresnek!-trillázta anyu. Az köztudott,hogy anyám csak akkor szokott trillázni,ha FIÚ van a házban. Ó basszus...tuti Dan.
Aztán meghallottam ŐT. Ugyanazt a hangot,aki délben porig alázott..Louis Tomlinsonét. Teljesen lefagytam. Hiszen nem jöhet fel ide,IDE az én szobámba! De már késő volt megakadályozni. Lépteket hallottam a lépcsőn,majd kattant a zár,és Louis lépett be a szobámba.
- Rachel,beszélnünk kell.-kezdte fura hangon.
- Nem,nem kell!-válaszoltam,még mindig fejemet a párnába fúrva.- felejts el,nyomi..
Mikor kimondtam a nyomi szót,hallottam ahogy Louis nagy levegőt vesz,és újrapróbálkozik.
- Szóval Rachel..az van hogy én évekig féltem tőled,sőt igazából még most is félelmet keltesz bennem..Nagyon nagy bátorság kellett ahoz,hogy én eljöjjek ide hozzád..ugye érted?- mondta.
- Nem,nem értem! Húzz el innen,és örülj,hogy SOHA többé nem látsz!-kiáltottam rá erélyesen majd újra megszólaltam,picit halkabban.- kérlek,menj el.
Louis nem válaszolt,de hallottam ahogy léptei megindulnak az ajtó felé,kezét a kilincsre teszi,majd kilép.
Nem csak a szobámból..hanem mindenből..egyszerűen az életemből.

Megint elaludtam. Mély álmomból,a telefonom csörgése ébresztett  fel. Meg se néztem a kijelzőt,csak felkaptam és álmos hangon motyogtam valami köszönés félét.
- Úristen,Rach jólvagy? Olyan a hangod,mint egy beteg zombinak!-mondta egy hang a vonal túlsó végén.
- Taraaa!- visítottam fel
- Nnna,még jó,hogy hajlandó vagy szóba állni velem,azok után,hogy csak úgy elrohantál.-kezdte Tara,de hangjából kihallottam ahogy mosolyog.
- Szörnyen megaláztak Tara..-nyögtem fájdalmas hangon.- nem lehetne ezt úgy megbeszélni hogy átjössz?
-De persze,még jóhogy! Máris indulok!- nyugtatott meg Tara,majd kinyomta a telefont.
Kb.10 perc múlva Tara hangját hallottam felszűrődni a konyhából. Izgatottan futottam le,majd ismét Tara nyakába ugrottam. Először egymásra nevettünk,aztán eszembe jutott,hogy milyen nehéz lesz nekem Tara nélkül,és könnyekbe törtem ki. Valószínűleg Tarának is ezek a gondolatok juthattak eszébe,mert ő is sírni kezdett.
- Ezek a tinik és a hangulatváltozásaik..nem értem.-mondta Anya fejcsóválva,majd odébb állt.
Miután jól kibőgtük magunkat,egymásba karolva mentünk fel a szobámba.

Mára ennyi,lehet hogy még este hozok egy új Racheles részt,de nem vagyok benne biztos!
Na sziasztok megyek,jók legyetek!:* :))
Réka

Az Utolsó Nap 4/b

Heey Mindenki!:) Itt van Samantha alakuló életének egy új napja. Hát nem kihagyhatatlan?:D Görgess és olvass;)


Ma reggel furcsa, szorító érzéssel a mellkasomban ébredtem. Az utolsó nap. Huhh...Elfordítottam a fejem, hogy megnézzem hány óra van. A reggeli sötétségben nehezemre esett leolvasni a számokat a digitális óráról. Hat óra húsz. Még van időm felkészülni a mai napra. Újra a plafonra néztem. Mostanában kedvelt tevékenységem lett a mennyezet fixírozása. Rájöttem, hogy így lehet a legjobbakat filozofálni. Talán ma látom utoljára a "barátaimat". Talán ma látom utoljára Adam-et, amint Carly kezét fogva sétál a folyosókon, és magára vonzza minden lány tekintetét. Talán soha többet nem találkozok Zain-nel. Érdekes dolgok ezek. Mert, ahogy belegondoltam az elmúlt 2 évemre a suliban ráébredtem valamire. Mindent utálok az itteni sulimból. Mindent, kivéve egy dolgot. És hogy ki az? Zain Malik. Meglehet, sőt, biztos, hogy ez most így furán hangzott. Hiszen az ember évekig rászáll egy ártatlan srácra aki senkit sem bántott, porig alázza, és mikor már nincs lejjebb, rádöbben, hogy mégis ő az egyetlen, akiből a legkevésbé sincs elege. Mindenesetre valamit elhatároztam: nem fogok másként viselkedni ma senkivel. Utolsó nap, minek? Már úgy sem változtathat a mai viselkedésem a csúnya tényen, miszerint a régi énem szánalmas volt. Illetve, van valami, amin mégis igyekszek változtatni. Az Adam-mel való kapcsolatom. Elmondhatatlanul elegem van abból, hogy miközben a házi modellje kezét fogja, engem is csábítgat. Te jó ég, hogy eshettem én bele egy ilyen emberbe...? Hirtelen kiábrándultam mindenből és mindenkiből. Az igazán nagy meglepetés az volt a számomra, ami a suliban várt. Miután mosolygós, dalolászós búcsút vettem Anyától, rájöttem, hogy valószínűleg le késem a buszt. A megérzésem be is vált, a sárga jármű az orrom előtt húzott el. Megsemmisülten álltam a megállóban, aztán elnevettem magam a helyzet abszurditásán. Evidens, hogy soha nem késem le a buszt, az utolsó nap meg sikerül összehoznom...Ez is csak én lehetek. De ma semmi sem szeghette kedvem. Kissé sietős tempóra váltottam föl lassú, kényelmes lépteimet, és boldogan indultam el a gimi felé. Húsz perc séta után a suli udvarára léptem. De valami hiányzott. Hol van a bandám? Ezek szerint csak akkor várnak meg, ha együtt jövünk a sulibusszal. Király. Magányosan a kapu felé vettem az irányt, miközben a piros kocsiból kikászálódó Zain-t figyeltem. Mikor észrevett engem, láttam a rémületet kiülni az arcára, és talán azt remélte, hogy ha hátat fordít nekem, nem veszem észre. Fantasztikus. Fél tőlem. Mindenképpen felírom a lábjegyzetbe, hogy Londonban nem fogom hagyni, hogy az emberek berosáljanak a jelenlétemtől. Az osztályomba érve az emberek köszöntek. Aztán mindenki folytatta, amit csinált. Öhh...oké. Ezek szerint senki nem kapta meg  a körüzenetet, amiben leírtam, hogy mi a nagy helyzet.
-Hello! -köszöntem. -Milyen érdekes, ez az utolsó napom itt -mondtam, szinte magamnak.
-Ja, fura -a többiek ezzel lerendeztek, aztán mindenki sztorizgatott tovább.
-Hiányozni fogtok -hazudtam, előre várva a reakciót. A többiek bólintottak egyet, néhányan benyögték, hogy "te is", de nem nyújtottak túl hihető alakítást. Mondjuk, nem is nagyon vártam mást a sok jófej haveromtól...Pff. Ez van. A suliban egy ember volt, akit láthatóan tényleg megrémített hogy holnap már nem jövök suliba. Adam. A fenébe, bárcsak ne ő lett volna! Egész nap a sarkamban lógott, és velem jó pofizott, amivel sikerült kiérdemelnem, hogy minden lány irigyen pillantgasson felém. Egye fene, utolsó nap! Ebéd után beugrottam a hivatalba, mert voltak mindenféle iratok ,amiket alá kellett írni, tisztázni kellett, stb. Ezután végre hazaértem. Otthon Anya fogadott, egy fakanállal a kezében. Szeretném tudni, minek kellett neki a főzőeszköz, mert kaja nem volt...:) Na mindegy. Este összepakoltunk. Mindent. Bár csak holnap után utazunk, a holnapi napot nem akartuk pakolással tölteni. Akkor már jönnek a költöztetők, meg ilyenek. Éjfél előtt öt perccel bújtam ágyba. A plafon tanulmányozása közben elfogott egy érzés, mi szerint lezárult egy szakasz az életemben. Felesleges a múlton tépelődni, hisz nem lehet rajta változtatni, nincs hibajavító a kezünkben, amivel ki lehetne csinosítani. A jövőn meg minek gondolkozzak? Ki tudja, mi lesz? Még a következő perc is tartogathat meglepetéseket, nem hogy egy új város. Nem tudtam magam hova tenni. A szobám kifosztott üressége jól tükrözte az ürességet, amit legbelül, a boldogság és remény mögött éreztem.

Elég sablonos és tömör lett, de azért remélem valamennyire élvezhető volt. Sajna fél tizenegykor nem fut többre.

Noémi

Az Utolsó Nap 4/a

Sziasztok! :)) Folytatódik Rachel élete,jó olvasást!
Ha tettszett,kérlek ne menj el komi nélkül!
Réka

*Rachel*
Mikor Tarával az oldalamon,beléptem a suliba,csak úgy záporoztak felém a "jaj ne,Rachel elmegy,úristen most mi lesz?!" kérdések,felháborodások. Egy emberenként jött oda hozzám a tömeg,hogy megöleljen,vagy csak úgy,pár szót váltson velem. Hirtelen kiszúrtam a tömeggel sodródó Dan-t is.
-Tara,tarsd fel a tömeget jó?-súgtam barátnőm fülébe a kérésem. Ő bólintott egyet,majd a tömeg felé fordult. Eközben én átverekedtem magam,a körém gyűlt,szoros kört alkotó embergyűrűn,és Dan felé vettem az irányt.
- Szia..-suttogtam letörten,mert eszembe jutott,hogy holnap már nem láthatom.
- Helló,Rach.-köszönt vissza nyugodt hangon.- mizu?
Komolyan mondom,megöl engem ez a srác! Tudja,hogy holnap már nem leszek jelen az életében,és mégis képes abszolút lazán megkérdezni,hogy mizu..ahh.
-Hát.. azonkívül,hogy holnap már Londonban leszek..persze,minden oké.-válaszoltam szarkazmussal a hangomba.
Dan a földet pásztázta,majd lassan felnézett.
- Tudod...ezt mindig is meg akartam tenni.-mondta,majd közelebb lépett hozzám.
- De mégis m..- nem bírtam befejezni a mondatom,mivel Dan ajkai gyengéden az enyémre tapadtak.
Annyira meglepett,hogy elfelejtettem visszacsókolni.
Dan csalódottan elhúzódott tőlem.
- Tudhattam volna..-motyogta.- nem én kellek neked ugye?
Hirtelen zakatolni kezdett a szívem,és attól féltem,hogy mindjárt kiugrik a mellkasomból. Dannak,én jövök be,én,Rachel Ross! Úgy éreztem,hogy forog velem a világ,és valószínűleg tényleg forgott,ugyanis Dan karjában kötöttem ki.
-Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Nem..mármint igen..asszem..csak kérlek csókolj meg mégegyszer!-át sem gondoltam szavaim,csak egyszerűen kicsúsztak.
A csókra nem kellett sokat várnom. Dan ajkai ismét az én ajkaimra tapadtak. Mostmár visszacsókoltam.
A hosszú csókunkat Louis Tomlinson a nagybetűs NYOMI,szakította félbe. Miközben menekült az őt csesztetők elöl,megbukva Dan táskájában,nekünk ütközött.
-Mégis mit csinálsz te..te..-kiáltottam rá durván,de a mondatomat nem fejeztem be..a szemébe félelmet láttam. Eszembe jutott,amit még anyukám mondott amikor kicsi voltam,és piszkáltam egy ovis társam: "Egy ember sem érdemli meg azt,hogy lekezeljék..gondolj csak bele..neked jólesne?" Azután minden megváltozott,már nem piszkálta az ovis társam és nem kezeltem le senkit. Viszont,most ugyanazt csinálom..csak az iskolában,egy ártatlan emberrel..
Hirtelen felindulásból,mindent jóvá akartam tenni,amit Tomlinsonnal tettem,és védelmezően elé álltam.
- Haggyátok békén,oké?
Csönd állt be. Mindenki megdermedt,és döbbentem engem néztek.
- Hiszen te..te..imádod a nyomit piszkálni!- érvelt meglepetten Krissi.
- Igen,de..- kezdtem magyarázkodni,viszont Tomlinson félbeszakított..
- Boccs,Rachel,de ez nem fog beválni! Komolyan azt hiszed,hogy minden ilyen könnyen megy? Évekig piszkálsz,megbántasz a sárba tiporsz,és most meg szánalomból megvédesz?! Ugyanmár,miattam nem kell lemondanod a "menő" imidzsedről. Maradj inkább a sznob haverjaiddal,és éld az elkényeztetett kispicsa életed tovább! Csá.
Miután ezt kimondta,sarkon fordult és elviharzott.
Szemembe könnyek gyűltek. Mindenben igaza volt Louisnak...undorító vagyok!
Könnyeim elhomályosították a szemem..megaláztak. A könnyfátylon keresztül,még láttam ahogy a Krissi által vezetett tömeg,Louis után iramodik,azért hogy megverjék.
Már nem érdekelt,sem Louis,sem Dan,sem az utolsó nap.
Sírva felkaptam a táskám,és futva hazafelé vettem az irányt.
- Rach! Várj meg!- hallottam a hátam mögül Dan kétségbeesett hangját.
De nem foglalkoztam vele. Minnél hamarabb haza akartam érni,fel a szobámba,és sírva a párnámba fúrni a fejem,aztán arra ébredni,hogy egy más világban vagyok.
Hirtelen mindennél jobban vágytam Londonba...

Az elválás nehéz percei 3/b

 Meghoztam immár,a "b" részt is,ami Sam szemszögéből készült.
Jó olvasást!:))
Noémi

*Samantha*
 Anya szavai sokéig csengettek a fülemben. "Nekünk kéne Londonba költöznünk." Mikor kimondta ezt a mondatot, megmagyarázhatatlan érzés vett rajtam erőt. Először leblokkoltam. Aztán átszaladt a fejemen egy gondolat, miszerint, ez az egész egy remek esély! Ha Anya mondjuk öt nappal hamarabb mondta volna ezt, tuti, hogy beállt volna a harmadik világháború...De most az életem romokban áll. És mit tesz az ember, ha kap az élettől egy nagy pofont? Jobb esetben erőt vesz magán, leporolja a ruháit, és feláll, és, mintha mi sem történt volna, folytat mindent. Ha az illetőnek szerencséje van, adódik egy lehetőség, aminek köszönhetően ezt az egészet egy új helyen folytathatja,új környezetben, új reményekkel. Miután átgondoltam az ilyen világ megváltó gondolataimat, legszívesebben táncra perdültem volna, és boldogan elkiabáltam volna magam, hogy "Rendben, nyomás a főváros, új emberek új esélyek, yeeah!". De ezt nem tehettem, két okból kifolyólag. Egyrészt Anya full hülyének tartott volna. A másik, nyomósabb ok pedig az, hogy Anya ezt a pár szót félve mondta ki. Attól félt, hogy nem akarok más városba költözni, hiszen annyira szerettem itt. Azt a reakciót várta, hogy gigantikus hisztiben törjek ki. Mert a régi énem ezt tette volna. És mindenképpen azt akartam éreztetni a külvilággal, hogy minden a régi. Nem szerettem volna, hogy Anyu végképp összezavarodjon, amiért ennyire örülök Londonnak. Így hát -bár nagyon nehezemre esett -vettem egy nagy levegő, és a jól ismert, "vihar előtti csend" hangnemet megütve, higgadtan kinyögtem:
-Ezt nem teheted velem! -az érzelmi zsarolás nem szép dolog, de régebben gyakran alkalmaztam.
-Nézd, Sam, megértelek! De megannyi indok van, amiért el kell költöznünk -kezdte Anya. Igencsak érdekeltek az indokok, de tudtam, hogy a régi Samantha Shelton mit sem törődve a magyarázkodással, felcsörtetne a szobájába, és ki sem jönne onnan amíg Anya meg nem enyhül, és elveti az ötletet. Tettetett idegességgel megráztam a hajam, és a lépcső felé indultam.
-Hé, Samantha várj már! -kiáltott utánam Anya, de én nem bújtam ki a szerepemből, így felé sem fordultam. Pedig úgy szerettem volna megölelni, és azt mondani, hogy menjünk, vár Európa egyik leghíresebb városa! De makacsul tartottam magam az eszméhez, miszerint ezzel csak Anya javára teszek. A fölső emeletre érve Anya még mindig utánam baktatott, de nem tudta elkapni a csuklóm, pedig jól tudom, hogy ezt szererette volna. Bevágtam magam után a szobám ajtaját, és lehuppantam az ágyra. Hanyatt vetettem magam, és elgondolkodva bámultam a plafont. Aztán egyre gyakrabban, és egyre nagyobbakat pislogtam. Egészen addig, míg végleg le nem csukódott a szemem. Elaludtam.

Nem tudom, mikor ébredtem fel, de már sötét volt. Felkapcsoltam a villanyt, és a szobámban lévő tükörbe néztem. Nem lepődtem meg. Azt láttam benne, aki vagyok. Egy tanácstalan, szerelmes tinilányt. Abban a pillanatban tényleg csak annyi voltam. Erőt vettem magamon, és lementem a konyhába. Tudtam, hogy véget vethetek a színjátéknak, hiszen soha nem voltam haragtartó.
-Mit csinálsz? -kérdeztem Anyától, miközben leültem az asztalhoz.
-Ebédet. Mármint vacsorát. Szóval érted...-hebegte Anyu, látszott, hogy kissé tart a hisztirohamomtól.
-Nyugi, már lenyugodtam -fura érzés volt ezt mondani, hiszen eleve nem is voltam mérges. -Ha Londonba kell költöznünk, költözzünk! -mondtam a lehető legtermészetesebb mosolyommal, Anya pedig megkönnyebbülve hozzám lépett.
-Te jó ég Samantha, de örülök, hogy már nem vagy olyan mérges! -sóhajtott fel, miközben szorosan magához ölelt.
-Nem is voltam annyira kiakadva...Csak olyan váratlanul jött -feleltem.
-Kicsim, én mindig a legjobbat akarom nektek! Neked is, Anthony-nak is, és apádnak is. Azzal, hogy Londonba költözünk, újra együtt lehet a család. Thony ott tanul, John a hercegnek szolgál, én kaptam remek munka lehetőséget, Londonban is van iskola számodra. Nem áll meg az élet, Sam! Csak együtt folytatjuk. Együtt, az egész család -vigasztalt Anya, pedig valójában nem volt szükségem vigasztaló szavakra. Minél többet beszéltünk Londonról, annál jobban vágytam oda. Még aznap összepakoltam azokat a dolgaimat, amikre nem lesz szükségem az elkövetkezendő másfél hétben, amíg nem cuccolunk Londonba. Egyáltalán nem voltam álmos, hiszen most ébredtem fel. Bekapcsoltam egy Green Day számot, és újra a tükörbe néztem. Most nem ugyanaz a lány nézett vissza a tükörből. A tükörképem még mindig fülig szerelmes volt, de ezúttal szétterült az arcán valami, ami az egész összképet feldobta: egy reményteli, boldog mosoly.

Az elválás nehéz percei 3/a

Sziasztook:) Megjöttem,és hozom máris az "Elválás nehéz percei" 3/a" részét!:)
Jó olvasást!
Réka.

*Rachel*
Az este csodálatosat álmodtam: Az adósságok eltűntek a számlánkról,és a ház hivatalosan is a miénk maradt.
Majd ahogy minden mesében lenni szokott,boldogan éltek,amíg meg nem haltak.
Hát velünk ez nem így történt.
Reggel mikor felkeltem,és realizáltam,hogy az álmom nem valóság,majdnem sírva fakadtam. Előző este rengeteget gondolkoztam az életemen,és rájöttem,hogy eddig az egész CSODÁS volt. Ám most itt van ez a London dolog..minden barátomat itt kell hagynom,és egy egészen új életet kell kezdenem..viszont egyetlen még fájóbb dolog volt az egészben..a népszerűségem. El KELL,hogy dobjam magamtól azt,ami nagyon kevés embernek adatik meg. És még itt van Dan is. A srác,akiért mindenki odavan,köztük én is. Nem bírnám őt itt hagyni,és ha belegondolok hogy muszáj..egyszerűen minden életkedvem elmegy.
- Racheeeeeel! Siess kicsim,ma van az utolsó napod ebbe a suliba!!-kiáltott fel Anya,a szobámba.
Kössz Anyu,pont ez kellett,így reggelre. Az utolsó nap,ebben a suliban..azaz utolsó alkalom,hogy lássam Dan-t,utolsó alkalom arra,hogy a társaság középpontjába legyek,utolsó alkalom arra,hogy csesztessük a szegény,nyomi Louis Tomlinsont...hurrá.
Csöngettek. Kinéztem az ablakon és láttam,hogy Tara,a legjobb barátnőm a kapunk előtt áll,és mosolyogva integet nekem. Sietve felkapkodtam magamra a cuccaim,majd letrappoltam a lépcsőn,egyenes a konyhába jutva. Gyorsan a reggelim felé nyúltam,majd felkapva azt,az ajtó felé vettem az irányt.
- Szia Anyu,délután jövök,puszii!-kiáltottam még futólag,majd kiléptem az ajtón.
Kint Tara nyakába ugrottam.
- Úgy fogsz hiányozni!-motyogtam szinte sírva,miközben a szintén könnyező Tarát szorítottam magamhoz.
- Te is nekem Rach!-hüppögte Tara válaszul,majd picit eltolt magától.- de tudod mit? Ezt a napot élvezzük ki,amíg csak tart,jó?
- Jó.-mondtam,majd megpróbáltam mosolyogni. Az eredmény egy fájdalmas grimasz lett.
Egymásba karolva megindultunk a suli felé. Úgy döntöttünk,hogy ma busz helyett gyalogolunk,hogy legyen elég időnk megbeszélni a dolgokat.
- Szóval...valaha visszajöttök?- kérdezte fojtott hangon Tara.
- Nem tudom..nem hiszem.- számmal lassan formáltam a szavakat. A sírás ismét szorongatni kezdte a torkomat.
- Akkor majd én kimegyek hozzátok jó? És majd együtt élünk,egy cuki kis albérletben valahol a város szélén,jó,Rach?- mondta Tara.
- Jó.-válaszoltam,majd halványan elmosolyodtam. Hiszen mindketten tudtuk,hogy ez csak gyerekes képzelgés,egy boldog világról,de mégis...megnyugtattak a Tarától hallott szavak.
- Öhmm amúgy..- szakította félbe a gondolatmenetem Tara.- Ugye majd írsz?
- Persze,hogy írok te hülye!- válaszoltam szeretettel a hangomba.- Semmi sem akadályozhat meg benne!
Miközben ezeket a szavakat mondtam,már a zokogó Tarát öleltem magamhoz. Rájöttem,hogy ez a költözés nem csak nekem nehéz,hanem neki is. Tara tovább könnyezett,mire én is sírva a nyakába borultam. Nem tudom,hogy más emberek mit láthattak szemlélőként. Valószínűleg csak két,lelkileg összetört,zokogó lányt,akiknek megvannak a maga problémáik....