Szép jó reggelt/napot/estét!:))) Meghoztam az ötödik fejezet második részét is. Még annyi, hogy volt egy vélemény, miszerint a fiúknak már képbe kellett volna kerülniük komolyabban is, mivel ez egy 1D-s fanfiction. Valamilyen szinten egyetértek ezzel, de annak érdekében van ilyen hosszú bevezető rész, hogy később az összefutó szálakat előkészítse, na meg túl közönséges lenne rögtön a One Direction-nel kezdeni. De ez csak az én véleményem:) Annyit azért ígérhetek, hogy nem sokára komolyabb szerepet is kapnak a fiúk. Aztán majd kiderül, hogy hogy alakul az egész mizéria...Mindenesetre olvasd el az ötödik fejezetet is, ha érdekel a sztori;)
Ma reggel egy hosszú, kellemes éjszakából (nem félreérteni!) ébredtem fel. Jót aludtam, és egyszer sem ébredtem fel ,ennek köszönhetően nem emlékszem az álmaimra. Ki tudja, talán jobb is. Ahogy kipattantak a szemeim, rögtön megláttam a plafont. Most nem filozofáltam, mert attól féltem, hogy beleszeretek az itthoni mennyezetbe, és nem akarok költözni. Jó, ez így elég furán hangzik, de amúgy a bradfordi otthonunkat tényleg nagyon csíptem. A ház az egyetlen dolog ami hiányozni fog. Szóval kireppentem az ágyamból, rekord idő alatt felöltöztem, és beágyaztam. A fürdőben találkoztam az éppen fogat mosó Anyával. Miközben én letisztítottam az arcom (fontos a pattanások és a miteszerek ellen), befejezte a tevékenységet, és halkan megkérdezte:
-Izgulsz?
-Szerintem ilyenkor alapvető, hogy van az emberben egy kis drukk. De csak annyi, amennyi egészséges -mosolyogtam, Anya pedig lassan bólintott.
-Huhh, akkor te nem azt érzed amit én -felelte. -Olyan, mintha egy csomó bogár kereskedelmi útvonalnak használná a hasamat és a mellkasomat -bökte ki az érdekes megfogalmazást, én meg felnevettem a fura példa hallatán. Hogy is gondolhattam, hogy nincs senkim? Hiszen itt van Anya, aki szeret, én is szeretem, és ő a legjobb barátnőm. Talán ez ilyen korban már nem teljesen normális, de ki a fenét érdekel?
-Lassan jön a taxi, szóval be kéne pakolni még pár cuccot, amit eddig nem raktunk el. Például fésű, fogkefe, arctonik, ilyesmik... -váltott témát Anya. Engedelmesen bepakoltam az apróságokat a bőröndbe, majd kihordtuk a táskákat a kertbe, és vártuk a taxi megérkezését. A taxi el visz minket egy szállóba, ahol ma éjjel alszunk. Csak holnap szállunk fel a londoni vonatra, mivel akkor áll majd készen a megvásárolt házunk a beköltözésre. Visszanéztem a régi otthonunkra. A ház kihalt volt és üres, pont úgy nézett ki, mint ahonnan most költöznek ki. Éreztem, hogy a szememből ki szeretne csordulni egy könnycsepp, de visszatartottam. Tudtam, hogy ha ezt az egyet hagyom legördülni, jön vele a többi is. Nem akartam, hogy Anya sírni lásson. Hirtelen egy szürke kocsi parkolt a házunk előtt.
-Ez lenne a taxi? -kérdeztem. Az autó ablakai be voltak sötétítve, így nem láttam, ki ül az utastérben. Az egész kocsi olyan...nemtaxisan festett. Mert nem is taxi volt. Kinyílt az anyósülés oldalán lévő ajtó, a kocsiból pedig Adam mászott ki.
-Mit keresel itt? -léptem hozzá, Anya meg értetlenül figyelt.
-Neked is szia! -köszönt Ad szemtelenül.
-Menj el, mert anyum megállás nélkül kérdezgetni fog rólad, és el akarom kerülni a kínos szitukat -sziszegtem alig hallhatóan.
-Nekem is nagyon hiányozni fogsz -vigyorgott Adam, majd felém lépett, azzal a szándékkal, hogy megöleljen. Egy pillanatra, mikor megütött a fiú jól ismert illata, majdnem kitártam a karjaimat, viszonozva a gesztust. De végül nem tettem meg. Amikor már egész közel került hozzám, a mellkasára helyezve két kezemet eltoltam magamról. Vagyis megpróbáltam eltolni magamtól. De hiába. Adam szálkás, jó kiállású srác, meg sem bírom mozdítani, ha megfeszíti izmait. Egy minutumra megtorpant, elröhögte magát aztán megölelt.
-Na tessék, fáj, hogy a legjobb barátom voltál, és hiányozni fogsz? Fáj, hogy megöleltelek? -susogta fülembe. Ekkor megint úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok. De valójában már nem voltam az. Csak a régi emlékek befolyásoltak. Mindenesetre nehéz volt megállni, hogy ne csókoljam meg, pedig tudtam jól, barátnője van.
-Ölelgesd a barátnődet! -bújtam ki erős karjai fogságából. Úgy terveztem, hogy a hangom majd határozottan és magabiztosan cseng. Aha, majdnem. Erőtlen és bárgyú hangnemben nyögtem ki a mondatot.
-Igazad van -lépett el tőlem Adam, aztán utoljára a szemembe nézett. -Szia Sam! -csak ennyit mondott, aztán visszaült a kocsiba. Ahogy becsukódott az autó ajtaja, a sofőr gázt adott és a kocsi elviharzott. Benne Adammel, és minden érzésemmel iránta.
-Kicsim, itt a taxi -figyelmeztetett Anya. Kicsit elbambultam, így nem vettem észre, hogy megjött a kocsi.
-Gondolom kíváncsi vagy, mi volt ez az egész -tippeltem, miközben bepakoltuk a bőröndöket a csomagtartóba.
-Maradjon a ti titkotok -vonta meg a vállát Anyu, és láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Éreztem, hogy nem fogja firtatni a témát. Mert tudta, hogy nem szeretnék róla beszélni, és felesleges is, hiszen vége van ennek a szakasznak az életemben.
-Köszönöm -feleltem hálásan, majd beültem a taxi hátsó ülésére. A volán mögött ülő morcos taxis nem foglalkozott azzal, hogy nehéz megválni az otthonunktól. Kíméletlenül beindította a motort. Bevallom, nem volt olyan szívszaggató az egész, mint amilyenre vártam. De nem volt könnyű, mert megint felbukkant az az üresség a jó érzések árnyékában. Még sokáig bámultam ki a hátsó ablakon, noha már rég kifordultunk az utcánkból. Nem csak a házat hagytuk ott. Sokkal, de sokkal többet annál...
~Remélem, tetszett:))) -Noémi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése