Az elválás nehéz percei 3/a

Sziasztook:) Megjöttem,és hozom máris az "Elválás nehéz percei" 3/a" részét!:)
Jó olvasást!
Réka.

*Rachel*
Az este csodálatosat álmodtam: Az adósságok eltűntek a számlánkról,és a ház hivatalosan is a miénk maradt.
Majd ahogy minden mesében lenni szokott,boldogan éltek,amíg meg nem haltak.
Hát velünk ez nem így történt.
Reggel mikor felkeltem,és realizáltam,hogy az álmom nem valóság,majdnem sírva fakadtam. Előző este rengeteget gondolkoztam az életemen,és rájöttem,hogy eddig az egész CSODÁS volt. Ám most itt van ez a London dolog..minden barátomat itt kell hagynom,és egy egészen új életet kell kezdenem..viszont egyetlen még fájóbb dolog volt az egészben..a népszerűségem. El KELL,hogy dobjam magamtól azt,ami nagyon kevés embernek adatik meg. És még itt van Dan is. A srác,akiért mindenki odavan,köztük én is. Nem bírnám őt itt hagyni,és ha belegondolok hogy muszáj..egyszerűen minden életkedvem elmegy.
- Racheeeeeel! Siess kicsim,ma van az utolsó napod ebbe a suliba!!-kiáltott fel Anya,a szobámba.
Kössz Anyu,pont ez kellett,így reggelre. Az utolsó nap,ebben a suliban..azaz utolsó alkalom,hogy lássam Dan-t,utolsó alkalom arra,hogy a társaság középpontjába legyek,utolsó alkalom arra,hogy csesztessük a szegény,nyomi Louis Tomlinsont...hurrá.
Csöngettek. Kinéztem az ablakon és láttam,hogy Tara,a legjobb barátnőm a kapunk előtt áll,és mosolyogva integet nekem. Sietve felkapkodtam magamra a cuccaim,majd letrappoltam a lépcsőn,egyenes a konyhába jutva. Gyorsan a reggelim felé nyúltam,majd felkapva azt,az ajtó felé vettem az irányt.
- Szia Anyu,délután jövök,puszii!-kiáltottam még futólag,majd kiléptem az ajtón.
Kint Tara nyakába ugrottam.
- Úgy fogsz hiányozni!-motyogtam szinte sírva,miközben a szintén könnyező Tarát szorítottam magamhoz.
- Te is nekem Rach!-hüppögte Tara válaszul,majd picit eltolt magától.- de tudod mit? Ezt a napot élvezzük ki,amíg csak tart,jó?
- Jó.-mondtam,majd megpróbáltam mosolyogni. Az eredmény egy fájdalmas grimasz lett.
Egymásba karolva megindultunk a suli felé. Úgy döntöttünk,hogy ma busz helyett gyalogolunk,hogy legyen elég időnk megbeszélni a dolgokat.
- Szóval...valaha visszajöttök?- kérdezte fojtott hangon Tara.
- Nem tudom..nem hiszem.- számmal lassan formáltam a szavakat. A sírás ismét szorongatni kezdte a torkomat.
- Akkor majd én kimegyek hozzátok jó? És majd együtt élünk,egy cuki kis albérletben valahol a város szélén,jó,Rach?- mondta Tara.
- Jó.-válaszoltam,majd halványan elmosolyodtam. Hiszen mindketten tudtuk,hogy ez csak gyerekes képzelgés,egy boldog világról,de mégis...megnyugtattak a Tarától hallott szavak.
- Öhmm amúgy..- szakította félbe a gondolatmenetem Tara.- Ugye majd írsz?
- Persze,hogy írok te hülye!- válaszoltam szeretettel a hangomba.- Semmi sem akadályozhat meg benne!
Miközben ezeket a szavakat mondtam,már a zokogó Tarát öleltem magamhoz. Rájöttem,hogy ez a költözés nem csak nekem nehéz,hanem neki is. Tara tovább könnyezett,mire én is sírva a nyakába borultam. Nem tudom,hogy más emberek mit láthattak szemlélőként. Valószínűleg csak két,lelkileg összetört,zokogó lányt,akiknek megvannak a maga problémáik....