Éééés itt van a 2. fejezet "a" része, azaz Rachel élete folytatódik:) Remélem, tetszik majd:)
A suli szokott módon telt, nem volt ma semmi extra. De mikor hazaértem...na mindegy, csak szépen, sorjában. Ahogy beléptem a házunk kapuján, rögtön letámadott a három kutyám, Roxy, Kormi és Mancsi. Boldogan simogattam meg őket, hiszen imádom a kis drágákat. Egyszer csak egy idegesítő, sikító hang
csapta meg a fülem; a húgom észrevette, hogy hazaértem. Eddig minden olyan volt, amilyen lenni szokott. Eddig. Ami a házban várt, az kizökkentett ebből az érzésből. Mindig mikor hazaérek, megnézem magam az előszobai tükörben. Csak hogy tudjam, hogy festettem egész nap. Ma is így tettem volna, ha a tükör nem hiányzik a falról. Egy kabát sem volt a fogason. Minden cipő elpakolva. Az előszobai szekrény sem volt sehol. Egy rövid és egyszerű kérdés fogalmazódott meg bennem: "Most mi a fene van???". Lepakoltam, és bementem a nappaliba. Az egész szoba üres...Csak hatalmas kartondobozok, teledobálva ruhákkal. Az egész olyan...költözésszerű volt. A konyhából a kávé semmivel össze nem téveszthető illata szivárgott ki, majd ismeretlen férfi hangok törték meg a csendet. Nem értettem miről beszélnek, mert az ajtó csukva volt. A húgom ott állt a kulcslyuknál, és homlokát ráncolva hallgatózott. Megfordult a fejemben, hogy én is odamegyek hallgatózni, de végül úgy döntöttem, nem finomkodom. Arrébb tettem a tesómat, és nagy robajjal kirántottam az ajtót. Hevesen becsörtettem a konyhába, majd a csap mellett megálltam. Tökre úgy éreztem magam, mint egy kommandós, de ez most nem számít. Anya az asztalnál ült, Apa mellett. Velük szemben három izmos, kopasz, tetkós férfi. Mindannyian kérdőn néztek rám, közben pedig a tesóm próbált észrevétlenül, -szokásától eltérően- halkan belopózni a konyhába. Végül Apa törte meg a csendet.
-Öhh...Szia Rachel! -bizonytalanul elmosolyodott, és próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Én nem viszonoztam a gesztust.
-Mi a fene folyik itt? Hol a tükör? Hol vannak a bútorok? Mik azok a dobozok a nappali közepén? Ki ez a három...khm...úriember? -csak hagytam, hogy a kérdések kitörjenek belőlem.
-Rachel, én...itt nőttél fel...és most az a helyzet, hogy...-kereste Anya a szavakat, de nem találta. Helyette az egyik férfi a három közül -később Brad-nek ismertem meg- belekortyolt a kávéjába, és mindent elmesélt.
-Rachel! Mint bizonyára tudod, ez a nagymamád háza volt. A telek az övé. A ház az övé. Ezzel tisztában vagy? -kérdezte, mire bólintottam. Brad folytatta: -A nagymamád sajnos már 3 éve nincs köztünk. Ezt is tudod. Van azonban valami, amiről nem tudsz, és a szüleid is tegnap tudták meg. A nagymamád hatalmas adósságot hagyott rátok, ami a tegnap folyamán derült ki. Bizony, szomorú ügyben járunk itt, de le kell foglalnunk a házat.
-Kifizetjük az adósságot! -vágtam rá gondolkodás nélkül, mire anyáék lehajtottak a fejüket.
-Nem tudjuk -mondta Apa. Még soha nem láttam ilyen szomorúnak. -Túl nagy adósság. Nem tudjuk kifizetni.
-Van megtakarított zsebpénzem, nem is kevés! -kiáltottam fel.
-Drágám, az semmi! Nem pár fontról beszélünk itt. Sokkal többről -világosított fel elhaló hangon Anya, miközben kicsordult a szeméből egy könnycsepp. -Meg kell értened...ez a ház már nem a miénk -szipogta Anya, mire én lerogytam az egyik üresen maradt székre. Azt hittem, ez egy álom. Vagy egy szívatós műsor. De tévedtem. A három fickó némi csend után felállt, és figyelmeztettek minket, hogy legfeljebb hét munkanapon belül el kell hagynunk a házat. Ezután távoztak. A húgom, anyáék és én magunkra maradtunk a bánatunkkal. Na meg a nagy kérdéssel: "Hova fogunk ezután költözni, mi lesz velünk?" A válasz végül Apa fejéből pattant ki. Összecsomagolunk mindent, és pár napon belül repülőre szállunk, hogy új életet kezdjünk az ország fővárosában...Londonba.
Réka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése